2022. december 31. – Para, hogy lesz-e para
Szilveszter lévén kíváncsi voltam, mit fog szólni a tűzijátékokhoz, petárdákhoz, amelyek természetesen beszűrődtek a csukott ablakon keresztül is – és még a tévé sem tudta elnyomni teljesen a kinti zajokat (pedig eskü, a Family Guy-t kapcsoltam be neki). Az elsőknél még picit nyugtalan volt, a testbeszéde egyértelműen arról árulkodott, hogy nem igazán tetszenek neki az ablak alatt elsuhanó visító, süvítő rakéták és a sorozatos petárdázás sem, ezért úgy láttam jónak, a kedvenc diffúzoromat is bekapcsolom neki. Jó ötlet volt.
Az este „keményebb” része, azaz az éjfél és az azt követő néhány óra teljes nyugalomban telt; még arra sem kapta fel a fejét, amikor a pezsgős dugó tompa pukkanással elhagyta az üveg száját.
Koccintottunk. Pandora új életére is.
És hogy hogyan is kezdődött, avagy hogy került ő (pont ő) hozzánk? Máris elmesélem. És ha nem haragszol meg érte, akkor az almánál és Évánál kezdem. 9 évesen kezdtem el intenzíven érdeklődni a kék szemű kutyák, a husky fajta iránt (akkoriban, ha jól emlékszem, még nem volt más fajtánál jellemző a kék szem). Akkor egy Akela nevű fekete-fehér husky volt Magyarországon a „csúcskutya”; mindent is megnyert. Én az ő képével aludtam és keltem. Az ágyam fölé volt ragasztva, ő volt az álom. A második szerelem pedig akkor vette el az eszem, amikor először láttam a Vasakarat című filmet, amelyben a vezérkutya egy fehér színű, kék szemű husky.
Ahogy 26 évvel később Orionnál, úgy a november végi alapítványi posztot meglátva is éreztem, ő lesz az. Régóta szerettem volna még egy kutyát Ori mellé, de nagyon sokáig gondolkodtam. Ahogy az örökbefogadás egy életre szóló (legalábbis a kutya élethosszáig kellene, hogy szóljon), felelős döntés, nálam sem egy hirtelen jött impulzus volt. Egy hónapon keresztül mérlegeltem, számoltam, agyaltam, hogy vajon jó ötlet-e, működni fog-e a kétkutyás lét, tudom-e úgy szervezni az életem, illetve ami a legfontosabb, Orion mit szól hozzá és belefér-e a büdzsémbe.
Közben felvettem a kapcsolatot a tulajdonossal és igyekeztem minél több információt kideríteni a kislányról, úgymint energiaszint, habitus, kölyökkor, esetleges sérülések, oltások, stb.
Külföldi tartózkodása miatt december végére beszéltük meg az időpontot az első találkozásra. Izgatottan és gombóccal a torkunkban utaztunk le a szerb határhoz közeli faluba a megbeszélt időpontban. A kislány az első pillanattól barátságos és nyitott volt, kedvesen érdeklődött irántunk, Orionnal szemben nem mutatott agressziót vagy dominanciát, nem vegzálta, nem idegesítette. Összeszagoltak és mindenki ment tovább, a maga útján. Csak jutalomfalat-osztásnál viselkedett harcias amazonként és kapott felé. (Egyébként a falatot nagyon finoman vette el tőlem, ami a mai napig jellemző rá.) Próbáltam hangoskodni mellette, hirtelen mozdulatokat tenni, tapsolni, dobbantani és közben figyeltem a reakcióit. Végig nyugodt maradt. Nem ijedt meg, nem kapott felém, nem mutatta bármi jelét félelemnek, agressziónak vagy bizonytalanságnak.
Ahogy figyeltem őt, miközben fel-alámászkált a kertben, valami megfoghatatlan bájosság, kedvesség sugárzott belőle. Mondanom sem kell, szépen levett a lábamról azonnal.
Nem mondom, hogy nem volt bennem kétely, mi lesz majd, ha hazavisszük – mégiscsak beteszünk egy kerti kutyát egy lakásba. Mit csinálok, ha Oriont nem hagyja nyugodtan pihenni, ha nem tud beilleszkedni.
Aztán hirtelen elöntött a nyugalom és az érzés: „minden rendben lesz”. Úgyhogy úgy döntöttünk, a 9 hónapos krémfehér, szerbiai kennelből érkező kislányt elhozzuk. Elindultunk haza. Egy új élet felé.
Szilveszter lévén kíváncsi voltam, mit fog szólni a tűzijátékokhoz, petárdákhoz, amelyek természetesen beszűrődtek a csukott ablakon keresztül is – és még a tévé sem tudta elnyomni teljesen a kinti zajokat (pedig eskü, a Family Guy-t kapcsoltam be neki). Az elsőknél még picit nyugtalan volt, a testbeszéde egyértelműen arról árulkodott, hogy nem igazán tetszenek neki az ablak alatt elsuhanó visító, süvítő rakéták és a sorozatos petárdázás sem, ezért úgy láttam jónak, a kedvenc diffúzoromat is bekapcsolom neki. Jó ötlet volt.
Az este „keményebb” része, azaz az éjfél és az azt követő néhány óra teljes nyugalomban telt; még arra sem kapta fel a fejét, amikor a pezsgős dugó tompa pukkanással elhagyta az üveg száját.
Koccintottunk. Pandora új életére is.
És hogy hogyan is kezdődött, avagy hogy került ő (pont ő) hozzánk? Máris elmesélem. És ha nem haragszol meg érte, akkor az almánál és Évánál kezdem. 9 évesen kezdtem el intenzíven érdeklődni a kék szemű kutyák, a husky fajta iránt (akkoriban, ha jól emlékszem, még nem volt más fajtánál jellemző a kék szem). Akkor egy Akela nevű fekete-fehér husky volt Magyarországon a „csúcskutya”; mindent is megnyert. Én az ő képével aludtam és keltem. Az ágyam fölé volt ragasztva, ő volt az álom. A második szerelem pedig akkor vette el az eszem, amikor először láttam a Vasakarat című filmet, amelyben a vezérkutya egy fehér színű, kék szemű husky.
Ahogy 26 évvel később Orionnál, úgy a november végi alapítványi posztot meglátva is éreztem, ő lesz az. Régóta szerettem volna még egy kutyát Ori mellé, de nagyon sokáig gondolkodtam. Ahogy az örökbefogadás egy életre szóló (legalábbis a kutya élethosszáig kellene, hogy szóljon), felelős döntés, nálam sem egy hirtelen jött impulzus volt. Egy hónapon keresztül mérlegeltem, számoltam, agyaltam, hogy vajon jó ötlet-e, működni fog-e a kétkutyás lét, tudom-e úgy szervezni az életem, illetve ami a legfontosabb, Orion mit szól hozzá és belefér-e a büdzsémbe.
Közben felvettem a kapcsolatot a tulajdonossal és igyekeztem minél több információt kideríteni a kislányról, úgymint energiaszint, habitus, kölyökkor, esetleges sérülések, oltások, stb.
Külföldi tartózkodása miatt december végére beszéltük meg az időpontot az első találkozásra. Izgatottan és gombóccal a torkunkban utaztunk le a szerb határhoz közeli faluba a megbeszélt időpontban. A kislány az első pillanattól barátságos és nyitott volt, kedvesen érdeklődött irántunk, Orionnal szemben nem mutatott agressziót vagy dominanciát, nem vegzálta, nem idegesítette. Összeszagoltak és mindenki ment tovább, a maga útján. Csak jutalomfalat-osztásnál viselkedett harcias amazonként és kapott felé. (Egyébként a falatot nagyon finoman vette el tőlem, ami a mai napig jellemző rá.) Próbáltam hangoskodni mellette, hirtelen mozdulatokat tenni, tapsolni, dobbantani és közben figyeltem a reakcióit. Végig nyugodt maradt. Nem ijedt meg, nem kapott felém, nem mutatta bármi jelét félelemnek, agressziónak vagy bizonytalanságnak.
Ahogy figyeltem őt, miközben fel-alámászkált a kertben, valami megfoghatatlan bájosság, kedvesség sugárzott belőle. Mondanom sem kell, szépen levett a lábamról azonnal.
Nem mondom, hogy nem volt bennem kétely, mi lesz majd, ha hazavisszük – mégiscsak beteszünk egy kerti kutyát egy lakásba. Mit csinálok, ha Oriont nem hagyja nyugodtan pihenni, ha nem tud beilleszkedni.
Aztán hirtelen elöntött a nyugalom és az érzés: „minden rendben lesz”. Úgyhogy úgy döntöttünk, a 9 hónapos krémfehér, szerbiai kennelből érkező kislányt elhozzuk. Elindultunk haza. Egy új élet felé.
Kapcsolódó cikk arról, mi a teendő, amikor második kutya érkezik a családba:
Új kutya a háznál - ha "második gyerek" érkezik
